Elsősorban ember légy, csak azután programozó!

Szerző: | 2018. 10. 26. | Agilis transzformáció az IT-ban

Szoftverfejlesztőként sokunknak fontos a saját szaktudásunk. Ahogy öregszünk, egyre több fiatalt sodor utunkba az élet, akik már sokkal olcsóbban és gyorsabban dolgoznak, mint mi. Ilyenkor görcsösen kapaszkodunk a szakértelmünkbe, mivel ezzel igyekszünk igazolni létjogosultságunkat.

De ugye nem akarod, hogy 20 év múlva rád is úgy tekintsenek, mint a mai Cobol-programozókra?

➔ Sokan kezdtük úgy szoftverfejlesztői pályánkat, hogy kizárólag a magunk örömére programoztunk. Én Commodore Plus/4-en kezdtem a pályafutásomat, amit a szüleim Bécsből hoztak még 1988-ban. Pár német nyelvű szakkönyv is járt a géphez, azok alapján kezdtem el először pötyögni a gépbe édesapám segítségével, és együtt néztük, mi jelenik meg a képernyőn.

Végigprogramoztam az iskolás éveimet, sok versenyen jártam, ahol megmérettettem magam. Legnagyobb sikeremnek azt tekintem, hogy 18 évesen ezüstérmet szereztem a Nemzetközi Informatikai Diákolimpián Fokvárosban. Mit mondhatnék, kentem-vágtam az algoritmusokat.

Aztán jött az egyetem (a BME-re jártam), és hamar belevetettem magam a munka világába is. Szoftvereket fejlesztettem fizetésért a legkülönfélébb projektekben és cégeknél, de főként a nagyvállalati szektorban. Közben folyamatosan az foglalkoztatott, hogy hogyan lehetnék még jobb és jobb fejlesztő, amit leginkább úgy próbáltam elérni, hogy új technológiákat, különféle módszertanokat és eszközöket ismertem meg. Számos angol nyelvű könyvet olvastam el, és volt olyan időszak, amikor napi szinten közel 400 blogot követtem a nagyvilágból, hogy mindig tudjam, milyen friss gondolatok és ötletek bukkannak fel. A napi munkám része volt késhegyre menő egóharcot vívni a többi fejlesztővel annak érdekében, hogy az én megoldásom legyen az elismertebb, hiszen az átgondoltabb, felkészültem minden eshetőségre, és amúgy is, az jobb, mert az az én ötletem.

A harmincas éveim elején társalapítója és CTO-ja lettem egy startupnak, ahol nálam 10-15 évvel fiatalabb fejlesztők lettek az első alkalmazottak. Ekkor azzal szembesültem, hogy az „én vagyok a király” mentalitás egyszerűen nem szolgálja az én és a cég javát, mert a srácok akkor egyszerűen továbbállnak; ezért visszavettem, és hagytam őket érvényesülni.

Rá kellett döbbennem, hogy bizony sokkal ügyesebbek, mint én. Pillanatok alatt megcsináltak bármit, ráadásul ötletesen, mialatt én még mindig azon gondolkoztam, hogy mi lenne a legjobb megoldás meg a legjobb módszertan. Abban a helyzetben pont erre volt szükségünk, hiszen egy új termék fejlesztésébe kezdtünk bele, aminek még kerestük a helyét a piacon. Semmi értelme nem volt csillaghajó-architektúrát, tökéletes build pipeline-t, code designt és 100%-os tesztlefedettséget elérni. Abban a fázisban ezekre egyszerűen nem volt szükség.

Azóta eltelt 6 év, és még több fiatal fejlesztővel dolgoztam együtt itt is, ott is. Nem kérdeznek sokat, csak csinálják a dolgukat, ami sokszor jó, sokszor pedig nem annyira.

Időközben rá kellett jönnöm, hogy az a sok tapasztalat, amit felhalmoztam, sok esetben csak gátol, mert gyakran az azon való töprengésre késztet, hogyan kellene megcsinálni a dolgokat, ahelyett, hogy csak csinálnám.

A „jól megcsináláshoz” való ragaszkodásom – ami egyet jelentett a szakmai ismereteimhez való görcsös ragaszkodásommal – sokszor tette lehetetlenné a másokhoz való nyitott hozzáállást. Ez az emberi kapcsolatok szintjén sem volt helyénvaló, hiszen negatív érzéseket keltett a környezetemben (és bennem is), valamint akadálya is volt a sokkal optimálisabb megoldás megtalálásának, hiszen 1+1 lehetne 3 is.

Rá kellett jönnöm arra is, hogy annak nincs semmi értelme, hogy mindig jobb akarok lenni, mint mások. Egyrészt ez lehetetlen, mert mindig lesz valaki, aki jobb (gyorsabb, gyakorlottabb, többet keres stb.) nálam, másrészt egóharchoz vezet, ami bennem is belső nyugtalanságot és elégedetlenséget kelt.

Az a belső igény, hogy fejlődjek, ugyanúgy hajt előre ma is engem, de rájöttem, hogy azt nem érdemes csak a szakmára korlátozni. Amivel szívesen foglalkozom, ami érdekel, azt „be kell vinnem” a munkahelyemre.

Itt most például arra gondolok, hogy azt a célt tűztem ki magam elé, hogy ne csak programozzak, hanem beszélgessek is az ügyféllel, mutassam meg neki, hogy mit csináltam, kérdezzem meg, mit szól hozzá; vagy amikor egy UX designer tervez egy felületet, menjek oda hozzá, és adjak neki visszajelzést, hogy szerintem hogyan lenne jobb. Nehezen átlátható üzleti problémával került szembe a cég? Ha érdekel a dolog, legyek én az, aki ennek elébe megy, és elmagyarázza mindenkinek. Ha fiatalabb fejlesztők dolgoznak a csapatban, felajánlom a segítségemet, hogy review-zom a kódjukat, vagy ha elakadtak, akkor segítséget nyújtok nekik. Ha úgy érzem, megtorpant a szervezet, ha úgy érzem, az nem fejlődik eléggé, megpróbálom én magam megtalálni az okát, majd megosztom a felfedezésemet/véleményemet a managementtel. Van egy új feature-ötletem? Megbeszélem a PO-val. Vagy nem értek egyet a PO termékötletével? Megpróbálom vele megértetni, hogy a rendkívül komplex megoldást felvázoló ötlete hogyan lenne helyettesíthető valami sokkal egyszerűbbel, ami szintén az elérendő célt szolgálja. Vagy esetleg rossz prioritások mentén haladunk? Akkor is lehet beszélni a PO-val.

De tovább megyek.
Érdekel a zene?
Egy együttest szervezek a munkatársaimmal.
Szeretek főzni?
Elhívom bográcsozni a csapatot.
Ez a fajta hozzáállás tapasztalataim szerint újra emberré tesz minket. Nem csak gépeket programozunk többé, hanem a környezetünkben lévő embereknek segítünk, velük együtt jól érezzük magunkat. Azon túl, hogy a többi emberrel való jó kapcsolat emberként elégedettebbé tesz bennünket, lehetőséget biztosít arra is, hogy a saját munkánkban is megteremtsük magunknak azokat a feltételeket, amelyek annak biztosításához szükségesek, ahogyan mi szeretünk dolgozni. Ha szeretném meggyőzni a többieket valamiről, ami számomra fontos a munkában, vagy szeretnék valami újat kipróbálni, sokkal könnyebb így, mert emberként tekintenek rám, hiszen én is úgy tekintek rájuk. Ha pedig nem így teszek, akkor meg könnyen a saját csapdámba eshetek, ugyanis senkit nem fog érdekelni, hogy én mit akarok, hiába csapkodom az asztalt.

A többiekkel vállalt pozitív sorsközösség azt is elősegíti, hogy a projekt, illetve cég céljaival azonosulni tudjak. Vannak olyan cégek, ahol eleve nem vesznek fel olyan embereket, akik nem hisznek a cégben/projektben. De sok helyen ez másodlagos szempont, amire rá se mernek kérdezni, különben kiderülne, hogy senki nem hisz a cégben; szóval csak legyen meg a munka, és kész.

Én úgy gondolom, ahhoz, hogy teljesnek érezzük magunkat, és optimálisan „működjünk”, a célban is kell hinnünk. Sokszor ez esetemben menet közben jön meg azáltal, hogy a projekt kapcsán megismert emberek miatt én is kötődni kezdek az „ügyhöz”; átérzem mások problémáját, és tudok is nekik segíteni. Ez már nagyon sokszor beigazolódott.

Kezdőként nem nagyon izgatott, hová csapódom. Nem is sejtettem, hogy egyszer bele fogok szeretni az iratkezelésbe, miközben egy szoftvert fejlesztek hozzá. De így történt, mert megismertem azokat az embereket az ügyféloldalon, akiknek ez az életük volt, és közben egy olyan csapatban dolgozhattam, ahol barátokra is leltem, akikkel eljártunk együtt túrázni, bográcsozni. Teljesnek éreztem magam.

Most már sokkal fontosabbnak érzem, hogy emberként végezzek hasznos munkát, mint hogy csupán a szakmámmal és a megszerzett szakértelmemmel azonosítsam magam. Úgy gondolom, az a jó munkahely, ahová az ember becsempészheti a saját egyediségét, és ahol ki is aknázhatja a többi tehetségét.

Egyszer felmondtam egy régi munkahelyemen, mire azt kérdezte tőlem a főnököm, hogy minek megyek át ahhoz a másik céghez, hiszen az is csak olyan, mint ez, meg amúgy is, mindenki pótolható. Igen, valóban, a legtöbb cégnél úgy hirdetik meg a pozíciót, hogy „senior Java-fejlesztőt” vagy „Javascript-nindzsát” keresnek, és sokszor így is skatulyázzák be a munkatársakat. Én nem szeretem a beskatulyázást, mivel az a munkatársakat az egyediségüktől, az emberi mivoltuktól fosztja meg. Sokkal jobban szeretek úgy gondolni egy lehetséges jelöltre, mint egy emberre, aki új színt hoz a cég életébe.

Egyszer interjúztattam egy Java-jelöltet. Kiderült, hogy novellákat ír és fest a szabadidejében. Én amellett kardoskodtam, hogy őt vegyük fel. A cég hasznos tagja lett, akivel mindenki szeretett együtt dolgozni, és aki őszintén és nyíltan beszélt mindenkivel, ez pedig sokat segített a környezetében a bizalom felépítésében. Mellesleg ő lett az egyik legjobb barátom is.

Elsősorban ember légy, csak azután programozó. Hidd el, többet nyersz vele.

Az Agiluu támogatja a szervezeteket, hogy agilisabbá váljanak.

Tetszett az írás? Iratkozz fel a blogra, hogy mindig értesülj az új írásokról!