Rólunk

Hogyan született meg az Agiluu?

Marhefka István vagyok, az Agiluu alapítója, szoftverfejlesztő, és szervezetfejlesztési tanácsadó. Furcsa párosításnak hangozhat elsőre, hiszen mégis mi keresnivalója van egy „kockának” a számítógépen túli világban?

A ’80-as évek végén, kilencévesen kaptam a szüleimtől egy Commodore Plus/4-es számítógépet. Kezdetben apukámmal közösen, aztán rajta hamar „túlnőve”  önállóan kezdtem el szakkönyvekből tanulva programozni. Valahogy beszippantott a „gép”: folyamatosan kerestem az újabb kihívásokat, a magam és környezetem szórakoztatására kezdtem el számítógépes programokat írogatni. Többek között írtam játékprogramot (torpedójáték, mozaik), a húgomnak angol szavakat gyakoroltató programot, de az egyik tanáromnak is segítettem a diplomamunkájához egy 3D-s testmodellező programot írni.

Dusza tanár úr, a számítástechnika-tanárom mondta nekem tizenkét éves koromban, nem tudja elképzelni, hogy én valaha egy cégnél dolgozzak, olyan nagy fokú önállóságot mutattam a problémák megtalálásában, majd azok megoldásában, közben persze magamat folyamatosan fejlesztve (az MBTI-személyiségtipológia szerint az INFJ-típusba tartozom☺︎).

Egy évvel azután, hogy megkaptam az első számítógépemet, megyei programozóversenyt nyertem, majd rengeteg más megmérettetésen is részt vettem általános és középiskolás éveim alatt. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy a középiskolai tanulmányaim végén két alkalommal is a Nemzetközi Informatikai Diákolimpián szereplő magyar csapat tagja voltam, és mindkétszer ezüstérmes lettem.

Bár egyértelmű volt reál beállítottságom már a programozóversenyek miatt is, mégis úgy alakult, hogy egy humángimnáziumba, a miskolci Avasi Gimnáziumba kerültem, ahol számos nem kimondottan reál területen is kipróbálhattam magam: kórusban énekeltem, atletizáltam, magyar nyelvi OKTV-n és történelemversenyen is szerepeltem. Nagyon hálás vagyok utólag is a sorsnak és tanáraimnak, hogy így alakult, mert széles látókörömet ez alapozta meg.

Érettségi után a Budapesti Műszaki Egyetemen tanultam tovább műszaki informatika szakon (mai nevén: mérnökinformatikus szak). Tizenhat évig éltem Budapesten, és ez idő alatt több cégnél is dolgoztam a legkülönfélébb projekteken.

Gyerekként magányos farkasként szorgoskodtam és értem el sikereket. Talán emiatt is, de a professzionális szoftverfejlesztővé válásom során sok vitám támadt a kollégáimmal, mert sosem tudtam elfogadni a középszerű megoldásokat. Mindig az foglalkoztatott, hogyan lehetne valamit még jobban csinálni, hogy a megrendelő maximálisan elégedett legyen, és az is egyre inkább kezdett érdekelni, mindezt hogyan csinálják a világ legjobbjai. Szinte megszállott voltam, és emiatt elég sok konfliktusom volt a munkahelyeimen.

Mindig tudni szerettem volna, mit miért csinálunk, mindig a dolgok mögé szerettem volna látni. Nehezen tudtam elfogadni, ha fejlesztőként csak egy fogaskerékként tekintettek rám. Feltűnt az is, hogy ha bevonnak, ha tudom, mi a cél, miért dolgozok nap mint nap, akkor sokkal motiváltabban és hatékonyabban végzem a munkámat.

2007-ben a Synergonnál dolgoztam. Egy államigazgatási projekthez kerültem, amelyet a szakadék széléről hoztunk vissza. Ekkor éreztem először, hogy ez végre egy olyan projekt, amelyen igazán szívesen dolgozom. Ekkor ismerkedtem meg az agilis gondolkodással, a scrummal és az extreme programminggel. Nagyon izgalmas volt! Magunk fedeztük fel ezt a világot, amely még viszonylag új szemléletmód volt akkoriban, Magyarországon is igen kevesen ismerték. Magát az Agilis kiáltványt is csak 2001-ben írták meg.

Ennek a projektnek olyan ideálisak voltak a feltételei (megrendelő, projekt, csapat), hogy maradéktalanul meg tudtam valósítani azt, amit mindig is szerettem volna: teljes mértékben megérteni az ügyfél problémáját, vele és a csapattal közösen megtalálni a számára legjobb megoldást, és azt magas műszaki színvonalon megvalósítani.

Végre lehetőségem nyílt összhangba hozni a technológiát, a munkatársak munkáját és az elvárásokat, de közben végig ragaszkodtam a saját elképzelésemhez is: hogyan kell a terméket megtervezni (UX), milyen menetrend szerint haladjunk, és a kód fejlesztésekor hogyan alkalmazzuk az XP/clean code/refactoring/TDD/BDD módszerét, illetve miként dolgozzunk a scrum alapján. A célom mindig az volt, hogy mindezek egy koherens egységet alkossanak. A projektben fejlesztőként is dolgoztam, miközben az ügyféllel is egyeztettem (a PO szerepét is betöltöttem). (Sokan nem tudják elképzelni, hogy ezt a két szerepkört egy személy is elláthatja.)

Számomra annyira példaértékűvé vált ez a projekt, hogy a későbbiekben is ezt szerettem volna mindenhol megismételni, vagy legalábbis megmutatni másoknak, hogy mindez lehetséges. Ez később, ugyan mindig kicsit másképp, de nagyjából sikerült is.

Az agilis megközelítés számomra az emberközpontúságról és egyben a hatékonyságról szól, pontosabban ennek a kettőnek az összehangolásáról – ez az, amit mindig is kerestem.

Az agilis működés sohasem öncélú, mert mindig van egy magasabb cél, amelyért dolgozunk. Fontos a munkatársak bevonása, hogy mindenki tisztában legyen azzal, miért dolgozunk, és ezt hatékonyan is tegyük. A csapatmunka fontosságát nem szabad túlbecsülni, lényeges, hogy ne törjük le az egyéni ambíciókat, és mindenki szabadon kibontakozhasson.

Megfogott ez a szemlélet, mert maximálisan ki tudtam aknázni akkori képességeimet, sokkal inkább bele tudtam merülni a feladataimba, mint ha csupán szoftverfejlesztő szakemberként tartottak volna igényt a munkámra. Hiszen egyben csapattag is voltam, aki hozzájárulhatott a csapat fejlődéséhez, és közben az ügyféllel is kapcsolatban kellett maradnom, meg kellett értenem és ki kellett találnom, mit szeretne, és nem csak felülről megmondták, mit kell megvalósítanunk.

A Synergon után mentem tovább… 2011-ben alapítótársammal saját startupot indítottunk el a siker útján, Be-novative néven. Ez azért is volt annyira különleges feladat, mert nekünk kellett kitalálni mindent, még megrendelő sem volt az elején. Három évig dolgoztam ebben a vállalkozásban. Szakemberként kezdtem, de már nem szakemberként, hanem valami többként szálltam ki belőle.

Egy idő után rádöbbentem, hogy valójában valaki másnak segítettem megvalósítani az álmát. És ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy jó, de akkor én mire vágyok igazán. Akkor még nem tudtam erre a kérdésre a választ.

Svájcba költöztem, és továbbra is agilis csapatok tagjaként különféle termékek fejlesztésében vettem részt. Nemzetközi környezetben kiváló munkakörülmények között külföldi kollégákkal dolgozhattam.

Ekkoriban kezdtem felismerni, hogy önmagában egy technológiai megoldás megalkotása  már nem motivál, hanem az érdekel inkább, ahogyan fejlesztünk – a csapat és a megrendelő/felhasználó/piac közösen.

Egyre nehezebb volt már másnak „megrendelésre” terméket fejlesztenem, mert egyre kevésbé láttam értelmét. Úgy gondoltam, hogy a szoftverfunkciók nagy része feleslegesen kerül kifejlesztésre, mert nem használják őket, emiatt bonyolultak is lesznek ezek a szoftverek (és közben pedig bonyolult módszerekkel, szaktudással akarjuk ezeket a rendszereket fenntarthatóan működtetni). Ezzel párhuzamosan nagyon sok olyan projekt is elindul, amely igazából soha nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, és akár évekig is öntik bele a pénzt, de aztán mégsem lesz belőle sikertörténet.

De honnan tudhatom, hogy egy szoftvernek van-e értelme, vagy nincs?

Ahhoz, hogy ebben a tekintetben előreléphessek, magam mögött hagytam a „direkt” szoftverfejlesztés világát, mert sokkal motiválóbbnak találtam azt, hogy a „probléma” forrásához közelebb kerüljek, és ne csak akkor oldjak meg problémát, amikor szoftvert kell készíteni (valaki más elvárásai szerint). A problémamegoldás kulcsa a környezet megváltoztatása, szoftvert meg gyakran csak egy kisebb részterületen jelentkező problémára érdemes készíteni. Sokan fordítva gondolkodnak: egy új szoftverrel szeretnének megoldani olyan problémákat, amelyeket azzal nem lehet. Gazdaságilag a szoftverfejlesztők is abban érdekeltek, hogy minél nagyobb projekteket „gründolhassanak” maguknak.

Ezzel a lépéssel levetkőztem magamról a tipikus „akinek kalapács van a kezében, az mindenhol szöget lát” szemléletmódot, amely abból fakadt, hogy csupán szoftverfejlesztőként tekintettem magamra.

Azt látom, hogy manapság nagyon sok frusztrációt okot a szoftverfejlesztőknek, hogy nem látják a munkájuk értelmét, és nem is kapják meg a munkájukért járó szakmai megbecsülést. Nem csoda, hiszen a megrendelők sokszor értelmetlenül költenek el rengeteg pénzt szoftverekre abban a reményben, hogy egy modern megoldás majd eltünteti a valódi problémákat. Hiába a jó szakmai megoldás, a siker mégis elmarad.

Miután ez tudatosult bennem, szervezetfejlesztő vállalkozást alapítottam, hogy a valódi problémákkal foglalkozhassak immár a magyar piacon. Pár év elteltével pedig megszületett bennünk az Agiluu gondolata.

Mit jelent az Agiluu?

A mai vállalatok „hibrid” szervezetek, magukba integrálják az embereket és a technológiát. A mai digitális világban egy vállalat csak akkor lehet sikeres, ha a technológia és az üzlet egymással partnerségben dolgozik. Így lehetnek képesek egyedi, innovatív szolgáltatásokat/terméket a piacon gyorsan, a változásokhoz alkalmazkodva létrehozni.

A szoftverfejlesztők kulcsfontosságúak abban, hogy ez a partnerség kialakuljon. El kell tudniuk magyarázni az üzleti szereplőknek, hogy hogyan működik a technológia. Szakmai kiválóságra kell törekedniük, ami nem egyenlő azzal, hogy a szakmán belüli bizonyos területekhez nagyon jól értenek, hanem képeseknek kell lenniük arra, hogy a megtanult szakmájuk határait lebontsák és a valóság elvárásaihoz hajlítsák őket. Kiváló mérnököknek kell lenniük, akik képesek a korlátokon belül megtalálni a legjobb megoldást, a komplexitást folyamatosan csökkentve.

Az említett partnerségnek a kialakításában fontos az agilis szemléletmód és módszerek, ami képes a különböző üzleti és technológiai területeken dolgozó emberek bevonására és munkájuk hatékony összehangolására.

Ahány helyen megfordultam, annyiféleképpen láttam megvalósulni az agilis működést. A legelején naivan még azt gondoltam, hogy az általam már látott, jól működő megoldásokat újra egy az egyben felhasználhatom, amikor egy újabb csapatba kerülök. De pár csalódás után rá kellett jönnöm, hogy minden cég, minden csapat más és más, így megtanultam, hogy a korábban alkalmazott vagy máshol látott módszerek hiába jók, érdemesebb ezekre inkább csak inspirációként tekinteni.

A magyar és nemzetközi piacon ezzel szemben azért azt látni, hogy a tanácsadó cégek standard keretrendszereket (pl. Spotify-modell, SAFe) „húznak rá” egy az egyben a cégekre. Bár mindegyik keretrendszer tökéletes a maga módján, mégis sok agilis kezdeményezés végződik kudarcélménnyel, mert nem veszi figyelembe a szervezet egyedi működését, és közben azt sugallja, hogy az agilitás egy módszertan. Így a szervezetek nem tanulják meg azt, hogy a változásukért önmaguk felelősek, az nem egy külső szereplő (tanácsadó cég vagy HR) feladata. A változásra való képességet bele kell kódolniuk önmagukba, az pedig nem megy egy módszer egy az egyben történő átvételével, meg kell érteni és egyet is kell érteni a mögöttes miértekkel is a szervezet egész szintjén.

Az Agiluu (ejtsd: edzsájl-jú) létrehozásával azt a meggyőződésünket fejezzük ki, hogy bárki lehet agilis, aki akar, de minden cégnek, minden csapatnak megvan a maga saját agilis útja, amelyet magának kell felfedeznie a saját tempójában. Mi ehhez adunk egyéni támogatást.

Marhefka István

Marhefka István

agiliscoach, szervezetfejlesztő, software architect, Agiluu társalapítója

Mészáros-Nagy Éva

Mészáros-Nagy Éva

tréner, digital marketer, Agiluu társalapítója

Palócz István

Palócz István

devopstanácsadó

Molnár Andrea

Molnár Andrea

business coach, szervezetfejlesztő

Gyorsítjuk és stabilabbá tesszük a szoftverszállítást az üzleti eredményesség növelése céljából.

Kapcsolat

+36 70 338 6049

info@agiluu.hu